Aranykerék

Az állami díjas záhonyi átrakóbrigád

Fotók és riportok a záhonyi átrakókörzetről (1945-1975)

2019. január 15. - Aranykerék

20190118_231854_1.jpgA záhonyi átrakókörzetben találkoznak a normál és a széles nyomtávú vasútvonalak végpontjai, itt történik meg a különféle vasúti kocsik átrakodása. A világháború utáni évtizedekben a vasúti rakodómunkások létszámhiányban, mostoha körülmények között dolgoztak, a szükséges gépesítés hiányában nehéz fizikai munkát végeztek – önfeláldozó, emberfeletti teljesítményt nyújtva.

A Záhony vasútállomáson, illetve a záhonyi körzetben dolgozó, Hajtó József vezette tízfős átrakóbrigád (teljes nevükön a MÁV Záhonyi Állomás Vörös Csillag Szocialista Brigádja) 1975-ben megkapta az Állami díj II. fokozatát „a tranzitáruk átrakásában végzett több évtizedes kiemelkedő munkájuk elismeréséül”.

A rakodók munkájáról, életükről, nem utolsó sorban megromlott egészségi állapotukról, betegségeikről, munkabaleseteikről Moldova György készített riportot, előbb 1975 és 1977 között, majd 2000-ben újra felkereste őket. Előbbit az Akit a mozdony füstje megcsapott... című riportkönyvben, utóbbit az Európa hátsó udvara: Riport keletről című könyvben publikálta. 2000-ben már csak hárman éltek az egykor tízfős brigádból.

Az alábbiakban ezekből a riportokból közlünk részleteket. Illusztrációként a Fortepan képeiből válogattunk, valamint Horváth Péter portréfotóiból idézünk. Ez a bejegyzés persze nem csak a díjazott tíz főről fog szólni, hanem még további több ezer ember sorsáról, akik Záhony térségében kézi rakodóként dolgoztak, az 1945 és 1975 közötti időszakban.

424-es gőzmozdony 1953-ban
Forrás: Fortepan (14015) / Erky-Nagy Tibor

Ez nem ilyen egyszerű

– …a Záhonyi átrakókörzet kilenc centiméternek köszönheti a létét: a szovjet sín annyival szélesebb a mi normál nyomtávú sínünknél…
– [...] Mennyi áru megy át egy év alatt?
– 1974-ben körülbelül tizenhatmillió tonna – a magyar vasút összteljesítményének tizenkét-tizenhárom százaléka; egész Európában nem találni Záhonyhoz hasonló szárazföldi kikötőt.
Itt jön be a magyar népgazdaság nyersanyagimportjának a fele, mi fogadjuk a szovjet tranzitszállítmányokat nemcsak Jugoszlávia, Ausztria, Olaszország, de Japán és az Egyesült Államok felé is.
– Mik a legfontosabb árufajták?
– Befelé olaj jön és egyéb nyersanyag, kifelé félkész- és késztermék, [...]
Hatszáz olyan árufajtát fogadunk, amiből már egy kocsinál több érkezett hozzánk. Ehhez jönnek még az egyedi áruk. Szállítottuk mi már a milánói Scala díszleteit, púpostevéket, élő szarvasokat, kergettünk már a Tisza mellett mongol vadlovakat – átrakás közben szabadultak el. Százféle benzin-, olajterméket, lámpakormot gumigyártáshoz – az átrakók gatya nélkül dolgoztak, azt mondták: mindegy, úgyis olyan feketék leszünk, hogy nem látszik semmi.
A főnök elmosolyodik:
– Egy öreg vasutas egyszer berúgott, és azt mondta: szállítunk mi, kérem, mindent, Jézuskától géppuskáig.

Eperjeske-rendező teherpályaudvar 1977-ben
Forrás: Fortepan (15340) / MHSZ

– A Záhonyi átrakókörzet nyolc állomásból áll, maga Záhony csak a nevét adja, de korántsem a legjobb vagy a legmodernebb közülük [...]. Ez a nyolc állomás: Záhony, Tuzsér, Komoró, Fényeslitke, Eperjeske rendező, Eperjeske átrakó és két kisebb jelentőségű: Mándok és Tornyospálca – ezek inkább tartalék szerepet töltenek be. A körzet nyolcvan négyzetkilométeren terül el, és hatezer-kétszáz vasutas dolgozik benne. A munkások hetven községből járnak be, ötven kilométeres a vonzáskörzetünk.

20190115_095631.jpg

"Így megy már száz éve" - Horváth Péter fotója
Forrás: Akit a mozdony füstje megcsapott, 2. kiadás, Budapest, Szépirodalmi, 1978

– Milyen arányban gépesítették a rakodási munkát?
– A gépi rakodás aránya negyven-negyvenöt százalék, a félig gépesített negyven százalék – ide számít például az elektromos lapát –, a kézi mintegy tizenöt-húsz százalék.

Tuzsér, az Erdért vállalat telephelye 1967-ben
Forrás: Fortepan (138002) / Szalay Zoltán

Nem ismertem Hajtóékat, igyekeztem további véleményeket gyűjteni, másnap az egyik főnököt kérdeztem meg róluk:
– Ha nagyon szigorúan vesszük: Záhonyban egyetlen brigád sem érdemelte volna meg az Állami Díjat, ezt a vezetés is tudta, eredetileg Hajtóékat is sokkal alacsonyabb kitüntetésre terjesztettük fel.
– Akkor miért kapták mégis azt a díjat?
– Az Állami Díjat nem könnyű kiosztani. Ha nem is hivatalosan, de félig-meddig elő van írva, hogy milyen munkakörben dolgozó, milyen társadalmi és mozgalmi munkát végző emberek kaphatják meg. Ebben az évben lehetőleg fizikai munkásokat kellett javasolnunk, így esett a választás Hajtóékra.
– Szóval: az emberek jogosan elégedetlenek?
– Ez nem ilyen egyszerű. A többi brigádnak abban igaza van, hogy Hajtóék már nem képesek olyan teljesítményre, mint a fiatalok, de a kezdeti nehéz időkben ők dolgoztak a legtöbbet. Volt olyan műszakuk, hogy fejenként hatszáz mázsa cementet, [azaz] ezerkétszáz zsákot raktak át, erejük javát itt hagyták.

20190115_095549.jpg

"A szívlapát még nincs nyugdíjban" - Horváth Péter fotói
Forrás: Akit a mozdony füstje megcsapott, 2. kiadás, Budapest, Szépirodalmi, 1978

Egy idő után könnyebb beosztást kell kérni

– Hány tagból áll egy brigád?
– Hatból.
– Mind egyformán keresnek?
– Igen, a bérezés közös.
– És mindenki egyformán is dolgozik?
– Muszáj. Ha az egyik félreáll, a másikra nagyon sok jut.
– Meddig lehet bírni ezt a munkát?
– Aki tíz-tizenkét évet dolgozik ilyen erős munkán, az kikészül. Egy idő után könnyebb beosztást kell kérni, mert táppénzből, nyugdíjból élni nagyon keserves.

Vasúti rakodómunkások 1970-ben
Forrás: Fortepan (87187) / Urbán Tamás

 Az eső egyre sűrűbben esik, de a rakodók nem hagyják abba a munkát.
– Nagy esőben beállhatunk száraz helyre, de hosszú esőben dolgozni kell, ruhát váltunk, és megy tovább a verkli.
– És legalább a sarat le tudják mosni magukról?
– Vannak itt lavórok, azokban lehet.

Forrás: Fortepan (87272) / Urbán Tamás

Egy nagy, kövér ember veselkedik neki a talicskának, inge kicsúszik a nadrágjából, erőlködik, de a talicska kereke szinte egy helyben forog az ötmázsányi rakomány alatt. Záporban szakad róla a verejték, mire eljut a vagon sarkáig, kifordítja a talicskát, az egymásra zúduló ércrögök szikrákat vetnek. Megtörüli a homlokát:
– Rossz ez a kurva talicska. Hét is van belőle, de egy sem ér semmit, a kerekekről félrecsúszik a gumi.
– A mangánátrakás a legnehezebb munka?
– Van itt nehezebb is. A pala leszedi a bőrt az ember kezéről, az ujjunk hegye fénylik és könnyezik. Az apatitban és a foszforlisztben akkora a por, hogy nem látjuk egymást. A karbamid pedig megöli az embert.

20190121_134133.jpg

"Estére feketét köp" - Horváth Péter fotója
Forrás: Akit a mozdony füstje megcsapott, 2. kiadás, Budapest, Szépirodalmi, 1978

411-es gőzmozdony 1962-ben
Forrás: Fortepan (26511) / Erky-Nagy Tibor

Még nem láttam ilyet

A szomszédos vagonban foszladozó azbesztlapokat pakolnak, egy mázsa átrakásáért hatvannégy fillér jár. Az azbeszt könnyű, hogy meglegyen az előírt terhelés, a plafonig meg kell rakni a kocsit, a munkások kinyújtott karral sem érik el a tetőt, az azbesztcsomókból építenek lépcsőt, és azon mennek fel.
A kétkerekű kocsira egyszerre legföljebb két mázsát rakhatnának fel, de a valóságban öt mázsát is feltesznek. Még ezzel a fokozott terheléssel is keveset keresnek, ha elosztjuk a brigádnak járó összeget, egy emberre óránként tizenhat-tizenhét forint jut.
Az előírt súlyhatárt a cementrakodásnál is túllépik. Nyolc-tíz zsákot, vagyis négy-öt mázsát raknak rá, és lélekszakadva rohannak vele. Hihetetlen teljesítményekre képesek, előfordult, hogy egy rakodó egy tizenkét órás műszak alatt egy teljes széles vagon rakományát áthordta.
Munkájukban még különösebb fogásokkal sem élnek, mint például a szállítómunkások, akik valósággal kitapogatják egy-egy nehezebb tárgy súlypontját. Itt egyszerűen összeigazítják a széles és a normálvagon ajtónyílását, vaslapot fektetnek közéjük, erre egy zsák cementet dobnak, és a kézikocsi alsó lapját ráfektetik, húsz-harminc centi magasságból könnyebb lesz megbillenteni a rakományt és elindulni, mintha a kocsi alja a vaslemezt érné. A többi már csak az erő dolga.
A cementrakodás egyébként nemcsak nehéz, hanem piszkos munka is, itt Záhonyban különösen. A cementgyárban szalagon engedik le a zsákokat a vagonba, az egyik így esik, a másik úgy, de senki sem igazítja el sarkosan a helyére, hogy takarják egymást, csak a tetejét rendezgetik el a forma kedvéért. Sok zsák megsérül, csurog, ömlik, ezeket nem lehet a kézikocsira tenni, ölben viszik át.

324-es mozdonyok a szénrakodónál 1955-ben
Forrás: Fortepan (02585) / UVATERV

A tuzséri treppet állítólag kilenc éve nem takarították le; a főnökök sohasem merték vállalni a felelősséget, hogy akár egy műszak idejére is leállítsák az átrakást. Ha véletlenül mégis adódott egy-egy olyan nap, mikor kevesebb vagon érkezett, akkor meg ember nem maradt, a brigádokat vitték el más munkára. A műtrágyából, rothadó búzából, sárból összekeveredő hulladék szintje már magasabb, mint a sínkorona.
Karbantartás híján maguk a sínek is elképesztő állapotban vannak, megsüppedtek, és irányban is eltorzultak: jobbra-balra görbültek. A rakodóknak kézzel kell tologatniuk a vagonokat, ha a kocsi megül egy-egy kátyúban, négy pajszerrel kell kimozdítani a négy kereket. Az emberek a megszakadás széléig erőltetik magukat, azt mondják, hogy a tologatás jobban kiveszi az erejüket, mint maga a munka.

20190121_134249.jpg

Horváth Péter fotója
Forrás: Akit a mozdony füstje megcsapott, 2. kiadás, Budapest, Szépirodalmi, 1978

Tuzsér, az Erdért vállalat telephelye 1967-ben
Forrás: Fortepan (138001) / Szalay Zoltán

Az egyik vagonból most sót raknak át. Reggel van, de már éget a nap, a rakodók a viszonylag hűvösebb oldalon kezdik el a munkát, a másik oldalt délután majd betakarja az árnyék. Elektromos lapáttal dolgoznak; még nem láttam ilyet, felkapaszkodom az ütközőre.
Az egyik rakodó térdig gázolva a sóban a vagon sarkáig lábal, belevág egy széles acéllapot a piszkosszürke dombba, és mereven megtartja, az elektromos árammal működő csörlő húzza az acéllapot a vagon ajtaja felé, nagy hullámokban feltereli a sót a garatra; a só csúszdán folyik át az alacsonyabb normálvagonba.
A csúszda másik végénél két ember áll nagy bádogkanalakkal – ezek leginkább a régi fűszeresek mércéihez hasonlítanak –, és egyenletesen elterítik a sót a vagon alján. Száll a finom por, lerakódik a munkások meztelen, izzadt felsőtestére.

Forrás: Fortepan (76172) / Erdei Katalin

A hősi időkben Záhony építésén ezernyolcszáz-kétezer ember dolgozott napi tíz-tizenkét órát primitív szerszámokkal, barakkokban lakva, de akármilyen teljesítményt nyújtottak is, az előírásos munkabéren kívül semmiféle magasabb elismerésben nem részesültek. Egy mérnök említi, hogy fizetési napokon a legjobb brigádok elsőnek állhattak a pénzesasztal elé, ezzel is nyertek két-három órát, és a korábbi vonattal mehettek haza. Az idők nagy változására volt szükség, hogy 1975-ben a Vörös Csillag átrakóbrigád, Hajtó József és kilenc társa megkaphassa az Állami Díj II. fokozatát és a vele járó pénzt, fejenként harmincezer forintot.
Talán nem is kell külön mondani: ahogy a hír elterjedt a Záhonyi átrakókörzetben, az irigykedés és gyűlölködés hulláma csapott fel Hajtóék ellen.[...]

Tartásuk a munkaruhán keresztül is mutatja, hogy a testük elképesztően tönkrement, elhasználódott, hátuk előrehajlik, mintha láthatatlan bálák alatt görnyednének. Kérdezgetem sérüléseiket, betegségeiket: bordatörés, lábtörés, csuklótörés, asztma, aranyér, tüdőtágulás, szívpanaszok.

Moldova György 1964-ben
Forrás: Fortepan (106829) / Hunyady József

A záhonyi körzeti orvos egyedül látja el az egész négyezres Záhonyt és a hozzá kapcsolt terület nagy részét. MÁV-vonalon sem jobb a helyzet, tavaly a három záhonyi üzemorvosi állás közül kettő nem volt betöltve, az egyetlen üzemi orvos nemcsak a munka közben adódó sérülésekkel foglalkozott, hanem a gondozott betegekkel is, sőt Záhonyban az orvosi mentőszolgálatot is a MÁV látja el.

Ruzsonyi Gábor, Horváth Péter, Stalter György fotográfusok 1978-ban
Forrás: Fortepan (89096) / Urbán Tamás

Mindig a sűrűjét kaptam a munkának

– Gépek dolgoztak?
– Semmiféle, legfeljebb egy-két bakdaru, csigasorral működött, percenként emelt egy centit, négy-öt óra alatt rakott át egy nagy ládát.
Mindent kézzel kellett mozgatni: a rönköket kötéllel engedtük le, és húztuk-vonszoltuk magunk után. A vasércet a földre szórtuk, úgy raktuk át a magyar kocsiba két-három karolással. A lapát éle annyira kikaparta a földet, hogy a végén gödörből kellett rakodni.
A fagyott halzsírt felvittük a felső kokszcsúszdára, alája állt a normálvagon, és nagy tölcséren töltöttük át. Télen talpfával tüzeltünk a tartály alatt, hogy a halzsír folyékony maradjon.
Ősz elejétől már kezdett összeállni a vasérc is, kézzel-szerszámmal kapartunk ki egy kis helyet a vagon aljáig, hogy a lemezen csúszni tudjon a lapát, de novemberre az egész rakomány összefagyott, bonthatatlan volt, mint a kő. Rá volt írva az ilyen vagonra R – vagyis rendkívüli –, RI, RII, RIII; némely R kocsira három teljes műszakunk ment rá. Kompresszoros kalapáccsal törtük az ércet, talpfát raktunk rá, olajat öntöttünk a tetejébe, és meggyújtottuk, még a kocsi oldala is tüzet fogott, de a fagy még akkor sem engedett.
Volt olyan, hogy fedett kocsiban jött a vasérc; télen, homályos időben nem láttuk, hova nyúljunk a lapáttal. Villany nemhogy a vagonokhoz, de még a környékre is alig volt bevezetve, viharlámpa égett egy szögre akasztva, vagy kócot gyújtottunk meg.

20190115_095352.jpg

"Amíg egy rönköt átemelnek" - Horváth Péter fotói
Forrás: Akit a mozdony füstje megcsapott, 2. kiadás, Budapest, Szépirodalmi, 1978

Jött az öntött nyersvas nyolcvan-kilencven kilós darabokban, fej fölé emeltük, és úgy kellett átdobni a magyar vagonba, két és fél méter magasba kellett fellökni. [...]

Rakodásra váró farönkök 1979-ben
Forrás: Fortepan (116768) / Szűcs Róbert

[...] Egyszer például jött egy széles vagon; nem volt benne több, mint három szál fenyő, de tizenhat méter hosszúak voltak, az átmérőjűk pedig több mint egy méter. [...]

– Mi volt a legnagyobb munkájuk?
– Érkezett egyszer egy hattonnás villanymotor, három-négy műszak sem tudta átvinni, mert gépek még akkor nem segítettek. Végül ránk bízták, próbáljuk meg mi is. Két sínt feltettünk a két vagon közé, megolajoztuk, hogy csússzon, aztán hévérrel, vagyis kéziemelővel alányúltunk a ládának, minden sarkát külön kellett ráemelni a sínekre, vasrudakkal toltuk át a magyar vagonba, megint csak hévérrel vettük be.

– A vasércről aztán húsra kerültünk. Egy-egy hűtőkocsiban ezernyolcszáz féldisznót küldtek a Szovjetunióból a cseheknek; úgy össze voltak fagyva, hogy feszegetni kellett őket egymástól.
Ha nem jött hús sem, más munkára raktak minket; lemezt talicskáztunk, kosárral búzát raktunk át; egy kosárba épp egy mázsa fért bele, és nekünk csak úgy kézről kézre kellett adogatnunk. Gyapotot pakoltunk ki, a gyapot valahol vizet kapott, megduzzadt a vagonban, még a tetőt is felnyomta, izzadhattunk, amíg meg tudtuk bontani.

Iparvágányok valahol Magyarországon, 1988-ban
Forrás: Fortepan (77527) / TM

Raktunk át szenet, vasércet, halzsírt, ként, kőszénkátrányt, rönköket, húst, ki tudná megmondani, hogy melyik milyen bajt okozott. […] Mindig a sűrűjét kaptam a munkának, egy gyapotbála 260 kiló volt és egyedül kellett taszigálnom. […] A nyersvas 50–90 kilós darabokba állt össze, kézzel pakoltuk át, a rönköket kötéllel húztuk át a széles kocsiból a normálba.

Nagyobb munka után nincs alvás

[...] Egyszer egymázsás cukorzsákokat pakoltunk le, a bakancsomon spiccvas volt, beleakadt a padlódeszkába, és elestem, szilánkosra tört a bokám. [...]

Én kocsirendező voltam, tolatás közben összenyomott a vonat, a mellkasom beszakadt, tüdőlebennyel operáltak. Drótozott mellel dolgozom.

20190115_095446.jpg

"Ilyenek vagyunk, ilyenné tett minket a munka" - Horváth Péter fotói
Forrás: Akit a mozdony füstje megcsapott, 2. kiadás, Budapest, Szépirodalmi, 1978

Az egyik brigádtag csak percekig tud ülve maradni, újra és újra felkel, kezét a hátára szorítva fel-alá sétál a konyhában:
– Úgy fáj a derekam, mintha kilenc kés vájná.
– Maguk szerint mikor a legerősebb a rakodómunkás?
– Tizennyolc éves korunkban vesznek fel minket, az erőnk már akkor is megvan, de nincs rutinunk, hogy használni tudjuk. Huszonhárom-huszonöt éves korában ér a legtöbbet a rakodó, én akkor felvettem a vállamra egy fél tehenet.
– És meddig bírja a rakodó?
– Attól függ, milyen munkára teszik az embert. Ha mindig lapátnál marad, negyvenöt éves korára ő is lapátra kerül.
A többiek tagadóan rázzák a fejüket:
– Azt nem éri meg az ember egyben. Én még nem töltöttem be a negyvenötöt, de a két kezem, a két lábam már olyan, mintha el volna verve, állandóan zsibong.
– Engem is a negyvenöt évnél hamarabb tönkretett a furnér. Nem akartuk rakni, mert balesetveszélyes, de muszáj volt. Meg is csúszott egy köteg, nekivágott a kocsi oldalának, a kezem hátratekerte, a bordámat eltörte. Azóta a kezem gyakran elzsibbad, annyira, hogy a másik kezemmel emelgetem, még a nadrágomat sem tudom begombolni vele. Éjszakákat nem alszom.
Hajtóék bólintanak:
– Nagyobb munka után nincs alvás, úgy elfáradunk.
– Ebben a brigádban tíz közül nincs két egészséges ember. Azért is kerültünk a vasérccsúszdára. Ez veszélyes munka, és sokat kell járkálni a vagonok mellett, de nem kíván annyi erőt.

20190115_103456.jpg

"Ébredés a szállón" - Horváth Péter fotója
Forrás: Akit a mozdony füstje megcsapott, 2. kiadás, Budapest, Szépirodalmi, 1978

Fenn vagyunk a Facebook-on: Aranykerék.blog
Csatlakozz, hogy időben értesülhess az újabb bejegyzésekről.

Ajánljuk a blog többi cikkét is: Aranykerék blog

A bejegyzés trackback címe:

https://aranykerek.blog.hu/api/trackback/id/tr8114562590

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.